– Ne akarj erős lenni! – figyelmeztetett. A vonal innenső végén csend honolt. Kukán bámultam magam elé, és csak bennem zengett a hirtelenjében kikívánkozó mondat:
– Pedig én az szeretnék lenni …
Mintha csak tudná – talán így is volt -, mi játszódik le bennem, folytatta:
– A férfiak nem szeretik az erős nőket. Én legalábbis nem.
Kettőt szipogtam. Bele a telefon mikrofonjába. Mást akkor úgy sem tudtam tenni. Csak nyüszögő hangok hagyták volna el a szám, vagy mentegetőzés, esetleg holmi magyarázkodás. Arra pedig semmi szükség nem volt. Ha nem is vallotta volna be nyíltan, de én tudtam, hogy ismer, mint a tenyerét.
A könnyek bátortalanul csorogtak végig az arcomon, a torkomat visszafojtott és szégyelt sírás szorította. Ha akkor ott áll mellettem, vagy két ököllel vertem volna a mellkasát kétségbeesve, vagy menedéket kereső kisgyerekként bújtam volna hozzá.
– De én nem … – nyögtem, mert szúrt a némáságom.
– De te igen. És ne szégyeld a gyengeséged – jött a választ.
– De igen, szégyellem, mert pont előtted vagyok az, pedig ez az, amit nem akarok – tört ki belőlem.
– Pedig hidd el, hogy ezzel egy picit sem leszel kisebb a szememben.
Hallottam a választ, de a bennem levő, oktalanul büszke nő nem akarta elfogadni a szavait, csak zengte tovább: – Én hülye! Már megint!
Közben a benne csendesen hallgató, gyenge nő tudta, hogy nemsok ember előtt mutathatja meg szabadon, minden ítélet nélkül a gyengeségét, de az egyikük valóban ő.
Még továbbfolytattuk a beszélgetést, mely más mederbe terelődött. Azonban, mikor tőle elköszönve kikapcsoltam a telefont, rájöttem, miért folynak még mindig a könnyeim. Azzal, hogy hetekkel azelőtt erős akartam lenni, nem hagytam magamnak időt a búcsúra. A könnyeket, melyek megkönnyebbülést és lezárást hoztak volna, gyengeségnek tartottam, és eltiltottam tőlük saját magam.