Egymás mellett feküdtek a fűre leterített pokrócon. A lány hason, könyökére támaszkodva matatott a fűszálak közt, a fiú a hátán kiterülve nézte az eget.
– Mesélj! – szólalt meg a lány.
Szerette a fiú történeteit. Még csak néhány hete ismerték egymást, de szinte minden alkalommal kapott egy emlékmesét tőle.
A fiú felült, s ránézett, majd a lány finoman vékony ujjaira, melyek egy fűszálat hajlítgattak, tekergettek. Talán pont erről jutott az eszébe a gyerekkorának egyik élménye, amikor nyáron a szünidei szabadság nagy részét töltötte a réten bogarakra vadászva és a közeli folyóban fürödve. Mert neki ilyen gyerekkora volt.
Belekezdett a történetébe. A lány figyelmesen hallgatta, és egy idő után már nem a fiú által vetített filmet nézte, hanem annak arcát. Ahogy átszellemülnek a szemei. A lány látta, hogyan válik újra kisfiúvá. A pillanatban egybe olvadt a múlt a jelennel, s mellette a pléden ülve egy férfi testben már egy kisgyermek létezett.
Nem volt számára idegen ez a kisfiú, hiszen találkozásaikkor gyakran felvillantotta arcát. Talán ezért is tetszett neki a fiú, mert hagyta, hogy éljen benne a gyermeki énje, mely ábrándozik, és ha sikerül, álmokat valósít meg.
A csendre riadt fel a gondolataiból. A fiú őt figyelte.
– Mire gondolsz? – kérdezte a lányt.
– Bocs, ne haragudj! – kért elnézést, mert hiszen ő kérte, hogy meséljen, és végül nem is hallotta a történet végét.
– Rád – vallotta be végül.
– Rám?
Nem tudta, hogyan magyarázza el az érzéseit, azt, amit benne látott meg néhány perce – és még sok alkalommal azelőtt.
– Rád. Arra, milyen gyerek voltál. És milyen vagy most is – szólalt meg a lány.
A fiú felnevetett.
A lány csak annyit mondott csendesen:
– Maradj ilyen!