Kis nyitás a világ felé itt a blogon egy bejegyzés erejéig. Persze, mondhatnám azt is, ne írjak olyan dologról, amit nem tapasztaltam meg személyesen, de talán kifejezhetem jelenlegi gondolataim ezen témával kapcsolatosan.

A homoszexualitással nyomot hagyóan először 13 éve találkoztam Angliában. Egy riportfilmet láttam egy homokos srácról, aki elmúlt már 18 éves, de még nem töltötte be a 21-et, és a párja egy 21 évnél idősebb férfi volt. Akkoriban még büntették, ha egy 21 évnél fiatalabb emberrel folytat homoszexuális kapcsolatot egy idősebb. Börtönbe zárás fenyegette ezt az urat is. Talán pont ebben az időszakban akarták elfogadtatni azt a törvénymódosítást, amely a korhatárt 18 évre vitte volna le.

Néztem a riportfilmet, és különösebb érzéseim nem voltak az üggyel kapcsolatosan. Akkor zakkantam meg, amikor láttam a két férfit csókolózni. Felért egy orrba taszajtással. Számomra idegenül hatott a csók, hiszen mint heteroszexuális nő a csókot csak nő és férfi közt tudtam elképzelni.

Nem kellett sokáig várnom a következő szembesüléssel. Németországban látogattam meg a tesómat, és az egyik este betértünk egy pubba. Üldögéltünk a kólánk mellett, mikor a szomszédos asztalnál helyet foglalt két velünk egykorú srác. Akkor lett valami furcsa bennük, mikor kihozták a koktélokat nekik. Aztán tovább figyeltük őket, és mikor egymásra olyan pillantásokkal néztek, mint a szerelmesek szoktak, már nem volt kétséges számunkra, hogy homoszexuálisak. Zakkantam, zakkantunk rendesen.

Másság. Ami azt jelenti, hogy más, mint ami én vagyok. De nem azt, hogy ezért azt a másikat gyűlölni, elítélni és kirekeszteni kellene.

Mi a normális? Az, amit én tartok annak? Vagy az, amit ő tart annak? Mindenkinek az a normális, ahogyan ő látja.

Nézem a kezem. Nekem ismerős, mert 35 éve ezeket látom. Velük élek, a testem részei. Szeretem őket, és számomra normálisak. Nem tartom tökéletesnek őket, de így természetesek. Ha változás történne bennük (pl. hosszú forradás keletkezne a bőrömön), bizony egy ideig furcsa lenne, de aztán elfogadnám őket ilyennek.

Ha valakinek megnézem a kezét, és nekem nem tetszenek pl. az ujjkörmei, akkor azt gondolom, hogy számomra furcsák, de neki ez jelenti a természetest, hiszen ő nap mint nap ezeket látja, és együttél velük. Számára az a normális. Ha én nem tudom az ő kezeinek külső megjelenését elfogadni, az már az én bajom. Nem az övé. Nem kötelezhetem arra, hogy ujjkörmöket cseréltessen, vagy vágja le a kezeit, mert nekem nem teszik.

Ha valaki másságát nem tudom elfogadni, akkor nem a másikat kell megváltoztatnom, hanem a saját hozzáállásom, gondolkodásom. Vagy ha nem megy, maradjak csendben, és fogadjam el, hogy ilyen vagyok. Más.