Emberi játszmák. Annyira tanulságos mindegyik. S ha ráébredek a sajátomra, az az igazi!

Vannak olyan pillanatok, amikor szinte tapinthatóan belelátok a másikba. Tudomásul veszem, amit érzek, látok, tudok róla. Természetes számomra. Nincsen ítélkezés, botránkozás, öröm, egyéb megnyilvánulás bennem. Csak a tudás és elfogadás, hogy így van. Ilyenkor békesség és nyugalom van a lelkemben, szívemben. Különös pillanatok, percek ezek. Aztán megyek tovább.

Szombat este szembesíteni akart önmagammal. Tudtam, miért olyan magabiztos a hangja. Akkor és ott ő volt az erősebb. Én pedig engedtem, hogy gyengébb legyek. Valahogy jó volt szenvedni. S tudtam, hogy játszmázunk. Valamint azt is, hogy az csak akkorra szól. Egy félóra múlva már továbblépek, és mást fogok érezni és gondolni.

Fura. Tudom, hogy nem vagyok bele szerelmes. Talán nem is voltam, csak pillanatokra, órákra. Egyszerűen szeretem és szerettem, amióta ismerem. Összeillünk, mint két puzzle darab, csak éppen felváltak a felső rétegeink, így már nem passzolunk össze teljesen. Használhatatlanok lettünk hosszú távon.