Szóval, az elmúlt napok történései. Egy kicsit érzelemmentesen adom elő, mert még mindig bennem él, és jobb is így.

Csütörtökön a nagyobbik osztályával voltunk kirándulni. A kisebbiket is vittük. Nem mentünk messze, itt a környéken az egyik legszebb helyen nézték meg a gyerekek a helyi barlangot, majd kisvasútra ültünk, visítottottak az alagútban, gátat építettek a pici patakban, siklót találtunk, és jól éreztük magunkat. Majd visszatérve a bázisra, néztünk vízesést, meg volt idő vásárolni. A nagy sláger a bűzbomba volt. Én speciel kimaradtam a szagából, amit nem is bántam. Aztán haza felé vettük az irányt.

Délután megvettem a tánccipőm, majd Hozzá mentem. Együtt az órára. Majd vissza Hozzá. Finom vacsora – és egy azt megelőző első és utolsó összezördülésünk – után …. eltöltöttük nagyon élvezetesen az időt az álomba ájulásig.

A péntekem elég sűrű volt. Mivel igényelték, hát feltettem a fotókat a netre. Csináltam egy salsás CD-t (nem mp3-ast) a nyaralásra, de elvittem este is, hogy táncoljunk rá. Délután rohantam hozzá, mert az utolsó hétvégénken szerettem volna minél több időt tölteni Vele. Persze, kicsit fárasztottuk magunkat, mert a nagy melegben mit tehet az ágyra ledőlő félig pucér nő és férfi? Hát, egymásnak örömöt szerez. Aztán megfőzte a vacsorát, majd megtartottuk a táncestet. Eléggé béna voltam, és először nem tudtam, miért nem megy a tánc. Majd rájöttem, attól a kevéske fehérbortól, amit szomjoltás gyanánt ittam még ott nála. Aznap este kész voltam, nem lehetett velem táncolni. Vagy állandóan félreléptem, vagy vihogtam mindenen. Inkább elmentünk sétálni.
Reggel korán keltünk volna, de közös megegyezéssel még egy órát csúsztattuk az ébredést. Kényelmesen ébredeztünk, majd egy annál gyorsabb öltözést és összepakolást hajtottunk végre, aztán irány a vasútállomást. Mentünk evezni. Életem első evezése. Szerelmese lettem.
Most nem fogok áradozni, mert minden szó csak halványan adná vissza az élményt. Nem tudom, más valakivel milyen lett volna az a nap, de Vele csak ilyen lehetett. Egész, kerek. Egy voltam mindennel: a természettel, magammal és Vele.
Nemcsak én kaptam Tőle “elsőt”, hanem én is adtam neki egyet, ami valójában nekem is az volt. Visszafelé egy darabon csak ültem Vele szemben a kenu alján, és néztem Őt, és arra gondoltam, hogy igen, én egy ilyen férfivel szeretnék együttélni. Akiben ott van a határozottság, a komolyság, ugyanakkor él benne a kisfiú. Akivel remekül megbeszélem, megvitatom a spirituális és evilági gondolataimat, ugyanakkor könnyesre nevetjük magunkat a legbugyutább beszólásainkon. Aki elvisz engem evezni, mert tudja, hogy imádni fogom a kenuban ücsörgést, a kócsagot a vízparton, a vizililiomot a víz felszínén, és fintorogni fogok, ha egy motorcsónak hangját meghallom, viszont teli szájjal vigyorgok az általa felkeltett hullámokon zötykölődve.
Lehet, hogy nem tud nekem valamit megadni, de amit eddig Tőle kaptam, bőven kárpótolt azért.

Leadtuk a kenut, majd végre együtt fürödtünk. Hidegvízben, egymás mellett. Majd elballagtunk halászlét enni.
Visszafelé a vonaton nem sokat beszéltünk. Nála is csak tettük a dolgunkat. Nem akartam a holnapra gondolni. Ha sikerült is, meglepően nagy békesség volt (és most is az van) bennem. Nem tudom, milyen lesz a kapcsolatom Vele ezek után, és nem is akarom már ezt meghatározni. Lesz, amilyen lesz. Az idő (és a Természet) majd segít alakítgatni.