Dög unalmas nap a munkahelyen. Jó részt zenét hallgattam, és felpakolt lábbal bámultam ki az ablakon.

Nem hiszek ma már abban, hogy a töltöttkáposzta felmelegítve is jó. Bár van egy-két férfi a volt pasijaim között, akik újra megdobogtatnák a szívem, ha újra találkoznék velük, de egyikkel sem tudok elképzelni egy új kezdetet. Csak egyetlen volt olyan, akivel évekig kerülgettük egymást, míg végleg le nem zártuk a köztünk levő valamit. De már vele sem.
Most kettő ilyen újra egymásra találás is van a környezetemben. Örülök nekik, és … és.

Ahogy F.M. is mondta tegnap nekem spirituális lelki segély gyanánt, a dimenzió kapui most nyiltak ki számunkra: Neki és nekem. Nem tudom, hogy újra meg fognak-e nyílni a jövőben. Hiszek az itt és mostban, a holnap az már holnap van.
Ha időtlen a kettőnk varázsa, akkor bármikor a jövőben élni fog kettőnk közt. Ha nem, akkor talán tényleg nincs vesztenivalónk.
Nem félek a holnaptól, a szabadságtól. Csak a hiányától. Ahogy vágyom majd a keze érintését, a hangját, a nevetését, az ölelését.