Most a kígyós álmom jut eszembe. Úgy szeretni valakit, hogy tudom, egyre közeleg az a perc, amikor elveszthetem őt. … és mily véletlen! A lejátszó pont azt a bizonyos Gipsy Kings dalt játsza…

Szeretni. Mi alapján szeretünk meg valakit, és hagyjuk, hogy a szívünk legmélyére fészkelje be magát? Mert kedves hozzánk? Mert jól érezzük magunkat vele? Mert ő a tükrünk: meglátjuk benne saját szebbik valónkat? Megismerhetünk-e valakit annyira, hogy elmondhassuk, azért szeretjük, mert olyan, amilyen?

A szeretet és a büszkeség mennyire férnek el egymás mellett?

Szeretni a teljes bizonytalanságban. Szeretni itt és most. Nincs holnap, nincs holnapután. Nincs ígéret, nincsenek bódító szavak. Csak a szem és az ölelés beszél. Másnak már nem hiszek. De talán még ennek sem szabad. Lassan megtanulok nem hinni…