F.M. nem rég köszönt el, és indult haza. Lehevertünk ebéd után, hogy filmet nézünk, bár sejtettem, hogy részemről inkább alvás lesz… Nem is kellett sok hozzá, és egy órát hagytam az egóm pihenni. Legalább egy óra kellett ahhoz, hogy észhez térjek.

Kellemes nap volt. Bár legalább 2 órát elszúrtunk a két gép összekötésére, meg még egy órát egyéb szaladgálásra, de közben jókat röhögtünk, beszélgettünk. Az éjjel pedig úgy kimaszírozott egy hátam közepén becsomózódott izmot, hogy most néha úgy érzem, mintha lyuk tátongana a helyén. Kaptam tőle egy legalább másfél órás hátmasszázst úgy, hogy közben beszélgettünk a magánéletünkről. Észre se vettük, hogy eltelt az idő.

Végre lett időm beállítani a wifi biztonságát. Ma megint úgy csipogott a laptop, hogy idegesítő volt. Kihajintottam a gyerkőcöket a pc elől, aztán – a munkahelyemen meg interjúvolt informatikus srác tanácsai szerint – sikerült letitkosítani a wifit. Perfect! Aztán a laptop is szó nélkül csatlakozott a hálózathoz, amint megkapta a jelszót. Mondtam én, hogy megoldom előbb-utóbb. Csak meg kellett érjen rá a helyzet. És én!

He-he! Eddig nem volt más wifi hálózat a környezetemben, csak az enyém. Ma talált az érzékelő egy másikat, ami nincs titkosítva. Ha szemét lennék, akkor rácsatlakoznék, de mivel itt a sajátom, amit szeretek, imádok, és amiben otthonosan érzem magam, nem kívánom meg a másét.

Ami még itt van a fejemben: F.M. azt mondta, hogy amint belépett az ajtón, és meglátott, rögtön látta, hogy történt velem valami, ergo levette, hogy szerelmes vagyok. Ezt ő mondta, nem én. 🙂