Álmos vagyok. Talán a sok képernyő bámulástól, vagy ez egy ilyen este. Várom F.M-et. Itt fog aludni. Valószínűleg fenn leszünk egy darabig, és megtárgyaljuk a megtárgyalnivalót, megbeszéljük a megbeszélnivalót.

Gyakran eszembe jut a tegnap délután, s a történtek mosolyt csalnak az arcomra. Ott belül folyamatosan mosolyogok. Felrémlik a déli előre elgondolásom, hogy így meg úgy, de akárhogy is, most nem alkalmas az idő egy bizonyos dologra, ha találkozunk is, még ha kicsit több idő akad kettőnkre. Sajnáltam, de úgy voltam vele, jobb türelmesnek lennem, mert … megéri. Rá várni mindenképp. Aztán délután a padon a karjába bújva már nagyon sajnáltam. Aztán nála a két ölelő karja közt, mikor azt suttogta a fülembe, hogy szívesen késik a munkából, hát … már semmi akadályát nem láttam … semminek. Borsó meg a héja. Zsák és a foltja. Ő és én.

Volt ez az elmúlt két hónap, amikor úgy volt, hogy nincs úgy. De nem tudtuk elengedni egymást. Mert. Azért. Kellett ez a pár hét. Hogy tisztán lássam, mit akarok, és mit nem. Egyet biztosan tudtam mindig, Ő ott van, ahonnan nagyon nehéz kitenni valakit egyik napról a másikra. És bár többször próbáltam, nem ment. Elég volt a visszaszédüléshez az, hogy láttam, hogy beszéltünk, hogy megérintett.
Most már tudom, hogy tökéletesen megfelel nekem az a verzió, ami volt az előtt, és ami van most már újra. Nem akarok többet, mert most pont ennyi elég. Bár vágyom a közelségére, és ha minden nap, hát minden nap, de … de élvezem, hogy független vagyok.
Elég nekem, hogy tudom, amit tudok, érzem, amit érzek, és … hm.