A szív napozott, talán aludt is. Az ész megállt felette, nézte, aztán leült melléje.

A szív felpillantott.

– A szokásos ellenőrzés? – kérdezte.

– Ennyire ismersz?

– Naná! Kiismerhető vagy, bár … okozhatsz még meglepetéseket – nevettett az észre a szív.

Az ész visszavigyorgott:

– Mi a válasz?

A szív mosolygott, majd halkan válaszolt:

– Minden rendben.

– Valóban? – az ész átható tekintettel vizslatta a szívet.

– Így van. Minden. Ugyan van egy kis kever, meg egy kis kavar, mert hát miért ne lenne.

– Állj és állj! Ezt nem értem – kért magyarázatot az ész.

A szív hallgatott. Látszott rajta, hogy keresi a szavakat.

– Hm? – sürgette az ész.

A szív megszólalt:

– Tudod, kicsivel több impulzus ér mostanában, és feldolgozásuk összetorlódott.

– Te, szív! Én szoktam bonyolítani a dolgokat, nem te! – vigyorogta el magát az ész.

– Ez nem bonyolítás! Csak … csak új tapasztalat, és ha nem is tiszta minden, élvezem. Látod, itt fekszem a napon, és átadom magam a fény meleg áldásának.

– Szív, te aztán tudsz élni!