– Kop-kop! – bökdöste meg az ész a szivet.

– Hm?

– Nem megy, ugye? – kérdezte az ész.

– Mire gondolsz? – nézett rá a szív.

– Tudod nagyon jól.

Csend. Az ész a válaszra várt.

– Nem megy – szólt végül a szív. – Igen, nem megy. Tudod jól, hogy nem tudok felejteni. Az a te feladatod. Ezt valójában neked kell a helyére tenni.

– Jól van, jól! – adott igazat az ész. Lassan hátradőlt. Elcsendesült.

A szív nézte az észt. Látta rajta a fájdalmat.

– Ne fájj! – kérlelte.

Az ész nem mozdult egy darabig, majd megrázta magát, mintha egy ránehezedő, vastag leplet dobna le magáról.

– Csak egy pillanat volt. Ne aggódj! Hamar vége lesz. De tudhatnád, mennyire nehéz neked ellenállni.