Hát basszus, remélem, nem olyan lesz az egész évem, ahogy az elmúlt pár napban elkezdődött. Oké! Nem volt nagyon rossz eddig, de azért nem szeretném napjaimat úgy tölteni, hogy lelkiéletet élek folyamatosan. :-/

Valaki hiányzik, és elsősorban azért, mert vele meg tudnám beszélni ezt a helyzetet. Bár tudom, mi a véleménye, hiszen többször kifejtette. De akkor is! A hezitálásom egyik oldalát csak Ő értheti meg. S csak Tőle kaphatnék erőt, hogy megtegyem (ha azt a verziót választom), amihez most egyáltalán nincs.

Érdekes. Tavaly októberben vagy már november első napjaiban a tesómnak kifejtettem a telefonban, hogy úgy érzem, a helyzetem megoldásában nagy segítségemre lenne, ha szerelmes lennék. Pár nap múlva szerelmes lettem, mint az a bizonyos nagyágyú. És segített a helyzetemen??? Basszus, nem! Ugyanolyan megoldatlan. Persze, mikor szerelemet említettem, egy kicsit más helyzetre gondoltam, de … ez volt. Mert már “van”-ról nem lehet beszélni.

Elméletben piszokul tudom, hogy “a saját gondjaidról se elmélkedj túl sokat, hanem csak engedd, hogy megoldódjanak tiszta tudati Létezésed által”, s meg is teszem időről időre, hogy elengedem magam. De aztán újra és újra bekerülök egy férjem által generált helyzetbe, és megint elkezdek a megoldáson filózni. Örlődöm két véglet között. (nem lennék Ikrek, ha nem ezt tenném :-P) Tudom, mit szeretnék, csak nem vagyok abban biztos, hogy az helyes lenne. Mondtam a tesómnak is tegnap: ha nem mediznék, tök egyszerű lenne a képlet. …  De így?!

Bár már azon is töprengtem, hogy ha nem kezdtem volna el újra a medit, akkor is válni akarnék vagy sem. Oké! Ilyen “mi lett volna, ha…” hülyeséget jobb is elfelejteni, mert akkor visszamehetnék 1994. júliusáig, az életem egyik legnagyobb baklövéséig.