Ül hátradőlve a székében, bámul kifelé az ablakon. Néz, de nemsokat lát. A mellette elhangzó szavak egyszerűen repülnek tovább. Úgy sem neki szólnak.

Olyan, mint egy friss és vérben bő seb. Ha hozzáérne, fájna és elindítaná a vér patakzását. Vagy esetleg olyan, mint egy látszólag ép zselé halmaz, ami egy óvatos érintésre is szétesik vagy felzavarodik. Így hát kerülgeti, és … jegeli. Még beszélni sem akar róla. Arról, hogy valójában mi van. De mégis válaszol, ha kérdezik, és a tényeket, gyártott elméleteket elmeséli, de többet nem kíván megvitatni senkivel.

Nem volt még ilyen helyzetben, ezért óvatosan lépked. Mintha csak az érzékeire … érzéseire hagyatkozna. Nem tehet mást.