Táncolni voltunk. A tesómékkal. New York-i stílusban is salsáztam, mert ők csak úgy tudnak. Maradnék a kubainál. Viszont a merengét csak a sógorommal táncolnám.

Fáradt vagyok. A tánc is teszi, meg az a három pohár koktél is. A pinacolada megnyert magának.

És mea culpazok, mert az egyik kedvenc táncpartneremet kihagytam a sorból. Ott lentebb. Szeret velem táncolni, és én is vele, mert nagyon meg tud pörgetni, és le is tudom követni.

Ha most józan lennék, akkor sem, de most végképp nem tudok magammal dűlőre jutni. Megint oly egyszerű a képlet, és még sem. Nem akarok egózni, de meg-megingok. Valahol nem hiszek neki, mert a szív nem hazudik. Az csak súg, és veszi az adást. Ha tiszta. Egy ideje tisztán érzem, és látom. De a döntést elfogadom. Azonban valamit le nem tagadhatok, meg nem másíthatok. Megint.  Ez van.

Nem tehetek mást, minthogy teszem a dolgom, és hagyom, hogy alakuljanak az események. Ha itt az idő a cselekvésre, megteszem, ami tőlem telik, és a többi már a természeten múlik. Mert aminek eljön az ideje, megtörténik.