A mesék általában úgy kezdődnek, hogy egyszer volt, hol nem volt. Egy mese. Majd folytatódnak.

Most mesélhetnék zöld fűben való heverészésről, pici bárányfelhőkkel tarkított kék égről, bőrt borzongató tavaszi szélről, napmelegről és hunyorgó szemekről.

Aztán csendről és madarakról, melyek az égben szállnak fenn, nagyon magasan, vagy a közeli fán ugrálnak, vagy a zöld fűben bogarakra vadásznak. Leírhatnám, milyen az éberen figyelő, óvatosan sétáló fácán, és a párduc mozgású, fekete macska, mely lustán, csak szórakozásból vetődik az útjába akadó feketerigó után.

Írhatnék egy elhangzó történetről, mely oly ismerősnek tűnik, és könnyeket fakaszt. A beszélgetésről, mely a mesénk eseményeit rajzolhatná körül tiszta, világos és átlátható vonalakkal, de ezúttal sem teszi. Szavakról, melyek vágyról beszélnek. Mesélhetnék arról, hogy van, ami van, és azon nem lehet változtatni, mert VAN. És ha ezt elfogadjuk, a mesénk önmagában lesz szép és sugárzóan örök.