Tegnap rám zúdúlt egy rakás iwiw jelölés. Néhány visszajelölésnél úgy érzem magam, mint aki kegyet gyakorol az Ismerem gomb megnyomásával. Szarság az egész! Poénra veszem, mert semmi lelke nincsen.
Úgy feküdtem le, hogy írhatnékom volt. Ha akkor beülök a gép elé, összejött volna egy történet, de inkább az ágyat választottam az alvás reményében. Álmodtam. Hajnal tájt biztosan. Nem emlékszem rá. Az éjszakáim továbbra is furcsák. Mélyen alszom, és álmodom. A medi is kevert-kavart. Hm. Ez van.
Tegnap délután beszéltem K-val képtár ügyében. Megjegyezte, hogy fáradt a hangom. Nem éreztem, hogy így lenne, ezért nem tudtam mit kezdeni vele. Aztán később rájöttem, hogy inkább a távolságtartás hidegsége, ridegsége hangzott fáradtságnak a hangomban.
Egyszer beszéltük a kineziológussal, hogy a helyzeteket, amikből tanulnunk kell, addig kapjuk, míg el nem érik a céljukat. Ráadásul egyre durvábban. Visszatekintve az elmúlt időszakra, igyekszem rájönni, mi a tanulnivalóm, hogy végre eltehessem a sutba ezt a leckét.
Olvastam a Tornai József Vadmeggyét a múlt hétvégén. A gyerekkor szerelmeit a paradicsomi állapothoz (Ádám és Éva kapcsolata) hasonlítja. A kiűzetés pedig az, amikor megjelenik a szexualitás ebben az idillikus, tiszta és felhőtelen szeretetben, szerelemben. Kissé összeborzongtam, mikor olvastam, hiszen összecsengett azzal a párbeszédrészlettel, amely K. és köztem zajlott. Arról meséltem, hogy visszavágyom abba a rózsaszín, álomködös, naiv, boldog időszakba, amit a gyerekkoromban és kora tinédzserként éltem meg. Megkérdezte, miért kerültem ki belőle. A pasik miatt, vágtam rá. Azt hiszem, nem is kell többet hozzátennem.