Belesimulni. A kis időre védtelennek lenni. Ölelés és buksi-puszit kérni. Dejóvolna…
A kávém elfogyott. Kinn esik az eső. Szakadatlanul. Kitartó. Mostanában, talán egy hete, mélyen alszok. Még a meditálás is az éjszakai és hajnali sötétségbe veszik. Egyszerűen húz magához súlyos mélységként az alvás feketesége. Egyszerre misztikus és durván natúr.
“Ess, eső, ess! Karikára ess!”
Úgy csinálok, mintha, de közben nem. Képmutatok. Kell ez nekem? Most kell. Majd, ha … igen, ha egyedül leszek, és sötét, és este, és … és … Ilyenkor szükéges. Mert ember vagyok én is.
Egy vagy két nap és megint a talpamon állok. Mert erős vagyok. Mert tudom, mi jó nekem.
Tegnap éjjel kaptam sok-sok szép és hízelgő jelzőt. Akkor kellett. De hát mindig kell! Mert ember vagyok én is.
És még mindig esik…
Változnak az idők, változnak az igények???
Aurél! Panta rhei …