Mivel március elejétől a html és css kódok bűvölésével foglalkozom, egészen ráállt az agyam. Útban a munkahely felé már néhány, a honlapon új megoldáson filóztam. Kóros? Még néhány hét, és php-ül is megtanulok alapszinten.

Tegnap este a régi-régi ismerős, akit ezentúl F.M-nek fogok nevezni választott álneve alapján, firtatta, hogyan élem meg a blogolás azon részét, hogy az életem olyan területét is kiteregetem, amit pl. egy közeli ismerősnek nem mondanék el. Ha nem is így fogalmazott, de ez volt a lényeg. Aztán az is szóba került, hogy olvasva a blogom az írásaimon, gondolataimon keresztül egy teljesebb embert ismer meg. És hogy ez az egész olyan furcsa.

Hm. Meglehet. Nekem még nincs olyan ismerősöm, akit előbb megismertem, és aztán kezdett el blogolni. Így nem tudom, milyen ez a helyzet.

Egyszer valakivel már erről beszéltem. Ha egy blogot olvasok, és az írójával neten felveszem a kapcsolatot, majd személyesen is, és közben folyamatosan olvasom a bejegyzéseit, számomra nem keletkezik éles ellentét az írás és a személyes ismeretség között. Feltéve, ha az illető a blogjában is annyira őszinte, mint személyesen. A blogján keresztül közel kerülök egy olyan részéhez is, amit nem nagy eséllyel ismernék meg, ha csak direktben találkoznék vele.

Talán ezért is ad egy kis ideneg és furcsa érzést, ha egy barát vagy ismerős blogját kezdjük el olvasni. Mert hirtelen szembe kerülünk ezzel a rejtett oldalával, és úgy érezzük, mintha bekukkantanánk a lakása ablakán, titokban.

Azt a kérdést is megkaptam, hogy a blog alapján vajon meg lehet-e engem ismerni. Nem tudom. Talán inkább azt mondanám, hogy eggyel több részemről tud már. Például arról, hogy írok Töredékeket, meg néha verset. Erről vagy arról ezt és ezt gondolom. Vagy ekkor és ekkor az meg az történt velem. De erre alapozni nem lehet és nem is szabad.

Nem szeretném, ha behatárolnának valami megfoghatóval, megnevezhetővel. Legyek inkább ilyen is, meg olyan is. Legyen egy impulzus, egy érzés rólam a másikban, és mondja azt: szeretem ezt az embert, ezt a nőt. Úgy, hogy ne tudja megmagyarázni, miért.

És erről jut eszembe az elmúlt hetek, hónapok egyik tanulsága. Miszerint: az egómmal megbeszélve, letárgyalva sikerült eljutnom legalább két ember esetében addig, hogy úgy is és azután is szeretem őket, hogy nem az én elképzeléseimnek megfelelően cselekednek. Magyarul: van, hogy dühös vagy csalódott vagyok miattuk, de aztán rájövök, hogy én vagyok a bi-bi, nem ők. És ez nem is a megbocsátásról szól, mert nincs mit, hanem arról, hogy szeretem őket, és ha így van, akkor legalább úgy szeressem őket, amilyenek. Ha nekem nem tetszik valami, az az én bajom, nem az övék.

És ez nem is arról szól, hogy alárendelem magam nekik. Nem! Nekem öröm, hogy őket ismerem, hogy beszélhetek velük, hogy néha találkozunk. És amíg ezt a felszabadultságot, örömöt kapom a barátságunkból, addig minden rendben van. Nyilván amint az egyensúly felborulását tapasztalnám, lépnék is ki ebből. De ez nem így lesz!

Amen.