– Szia, szív! Régen beszélgettünk már!

– Nem oly rég, csak már megint játszod a feledékenyt.

– Meglehet. Bár én vagyok az emlékező, és te a felejtő. És mégis …

– Szóval?

– Mostanában nagyon jól nézel ki. Olyan egésznek tűnsz.

– Így is van.

– Akkor minden rendben …

– Velem igen. De te …. Kicsit kócos vagy, ész. Látom, újra igyekszel belegabalyodni valamibe.

– Igyekszem?

– Te mindig igyekszel.

– Szív! Te szemtelenkedsz!

– Nem. Csak az igazat mondom.

Az ész elnevette magát. A szívnek mindig igaza van.

– Igen. Keresem a kákán a csomót.

– És megtaláltad már?

– Nos, ha nagyon akarnám, már régen itt lenne a kezemben, de folyton leállítassz.

Most a szív kacagott fel.

– Hogyne tenném! Nem jobb így? Bonyodalom és belső viszály nélkül? Nyugalomban?

Az ész mosolyogva nézte a szívet. A költői kérdésre ugyan mit felelhetne?!

– Igen, sokszor jobb, ha te irányítasz, intézed a dolgokat. Én csak figyelek, messziről ügyelem az eseményeket.

Rég nem voltak ilyen egységben, egyetértésben, a szív és az ész. Mosolyogtak egymásra: minden rendben van.