Dec.27: Tegnap este megkérdezte a férjem – a Názáreti Jézus utolsó részének végét néztem éppen -, hogyan lehet az, hogy nem hiszek Istenben, a szellemekben pedig igen. Úgy tűnik, meglehetősen régen beszélgettünk már erről a témáról, mert ez nem így van. Hiszek Istenben, de nem az egyházak istenében. Abban az Istenben hiszek, amit Szeretetnek hívnak, aki / ami mindenkiben benne van, csak még messze vannak az átlag emberek attól, hogy ezt felismerjék. Szellemek? Hmm. Ezoterikus, spirituális gondolkodású vagyok, így létezésüket, ha lehet így fogalmazni, nem zárom ki. De számomra soha nem voltak fontosak. Most még úgy sem.

Még erről senkinek sem beszéltem, írtam. Még magam sem tudtam ezzel az élménnyel mit kezdeni, mert nem értettem. Az ősszel, tán október végén, jöttünk a férjemmel hazafelé az autóban. Egyébként is egy elég nyugis állapotba tudom magam helyezni utazás közben, de most vlmi különleges történt. A férjem kiselőadást tartott vlmről, ami a válási szándékommal volt összefüggésben. Én a belső nyugalmam megőrzésével (függetlenítés) voltam elfoglalva. Az egyik kereszteződésben piros lámpa miatt megálltunk. Ekkor elöntötte az egész testemet vlmi furcsa bizsergés (energia-özön), s majd szétrobbantam. Vlhogy végtelennek éreztem mindent. Ez az egész kb. 15-20 másodpercig tarthatott, s talán az ijedtségem miatt, ahogy rám tört, úgy el is illant. Ha nem is felejtettem el, de mivel nem tudtam hova tenni, így tovább léptem. Néhány napja az egyik medi alatt hasonló állapotba kerültem, mint akkor. Rájöttem, hogy ennek az állapotnak köze lehet a transzcendenshez.

Más. Tudom, hogy nem szabadna vele foglalkoznom, de most hideg fejjel tudok írni róla. 22-én kaptam L-tól egy mélt karácsonyi és újévi üdvözlettel. Ezzel nem is lett volna gondom, de az első mondatai egyike így végződik: mindig gondolok rád. Hát ez “kicsinált”! Ne, ne gondoljon rám, s még udvariasságból se írjon ilyet! …. fájni tud …

Megint más. Ma érdekes dolog történt. T, mint ugye már írtam, nem akar többet látni engem. Ma azonban összefutottunk. Ha nem is szemtől szembe, de láttuk egymást, tudtunk egymásról. Az első alkalommal ő tuttira tudta, hogy én megyek előtte a két gyerekkel. Én csak a hatodik érzékemmel sejtettem meg, mikor egyszer hátrafordultam s megláttam, hogy ő rejtőzik a kapucni alatt. S hagytam is annyiban a dolgot, hiszen tudom, hogy nem akar érintkezni velem. A második “találkozás” megcáfolni látszik ezt az állítást. Távolról láttuk egymást, én éppen a lépcsőházba készültem belépni. Ő 2-3-szor is megtortpant, miközben engem figyelt. Nem értettem, hogy mit akarhat, így meg sem álltam. Bár lehet, hogy csak szóban akarta kifejezni keserűségét, megvetését, stb. 🙂

Dec.26: Édes November. Rég nem láttam ilyen jó filmet. A végén még meg is ríkatott. Nem is nagyon tudok róla írni, pedig rendesen megérintett.

Délután a hastáncos zenémet hallgattam. Az egyik dal annyira magával tud ragadni. …

Mellesleg az elkülönülés törvényét gyakoroltam ma számítógépes kártyázás közben. A bizonytalanság felvállalását. Azt hiszem, erre ez a játék tökéletes. Észrevettem, hogy ha a nehezebb és kilátástalanabbnak tűnő lépéseket választom, akkor szinte pillanatok alatt befejezem a játékot. Ha azonban elkezdek kombinálni, filózni, agyalni, akkor legtöbbször megrekedek. Persze, a bizonytalan lépésekhez is szükség van egy kis logikára, de ez olyan, mintha ráülnél a hullámokra a szörföddel, és az visz magával, neked csak irányítanod kell a deszkát és meglátni a legközelebbi jó hullámrészt, amire átmehetsz. (nem tudok szörfözni, bár anno nearly 20 years ago, gyakoroltam, és addig eljutottam, hogy nem estem le a deszkáról és megtartottam a vitorlát a rúdnál fogva.)