Elfáradtam. Kellemesen. Nagyon jó volt. Amint megszólalt a zene, nem létezett más.

Az egyik srác megkérdezte: – Te mindig mosolyogsz? Még csak mosolyogni láttalak.

Így feleltem: – Persze, mert mindig salsázáskor találkozunk.

Van egy férfi. Aki kedves számomra. S bár tudom, hogy ő örömmel venné, ha több lenne köztünk, de én csak barátként, egy nagyon drága barátként tudok gondolni rá. Ő az én privát fotósom, mert ő készíti mindig a legjobb képeket rólam. Ma is találkoztunk. Mielőtt a buszhoz rohantam volna, tőle is elbúcsúztam. Megpusziltuk egymást, majd magához húzott egy nagy ölelésre. Rám nézett, és azt kérte: – Mondd, hogy imádsz!

Ez több volt, mint egy kérés. Benne volt minden, amit érez irántam. És én teljes szívemből tudtam neki azt mondani: – Igen, imádlak.

Tudjuk mindketten, hogy ez egy játék köztünk, ami eltakar. Rejti azokat a mély és igaz érzéseket, amit a másik ébreszt bennünk. És így jó. Így maradjon. Ne keveredjen bele más, mert az csak zűrt hoz …

Azt hiszem, ez lett az egyik legszebb nőnapom.