Nem akarom behatárolni magam távoli tervekkel, célokkal és vágyakkal. Így is jelzőkkel és egyéb lekorlátozó gondolattal látom el magam, nem kell más. Egyfajta levegőben való lógás ez. Sodródás.
Van ötlet ugyan, aminek megvalósítását az élet hozza, és ez rövidtávú tervekkel jár, de ez szinte benne van a levegőben. A projekt beindul, és igyekszem végrehajtani. Ha a sors (a Természet) is úgy akarja, akkor be is lesz fejezve.
Mi lesz holnap? A fészkes fene tudja! Van a múlt, amit ismerek. Van a jelen, amit meg kellene élnem. Van a holnap, ami a lehetőségek tárháza. Érdemes megszabni az utat? Kikövezni, hogy csakis arra?
Azt veszem észre magamon, hogy nem szívesen nyilatkozom a jövőbeli cselekedeteimről, gondolataimról. Inkább azt mondom: a jelen pillanatban így gondolom, de nem tudom garantálni, hogy egy vagy akár két-három hét múlva is így lesz. Addig a feje tetejére állhat a világ, az életem. Lehet, hogy ez kiszámíthatatlanságnak számít. Tudom, ezt a legtöbb ember nem szereti, mert mindenki a biztonságra törekszik. Még jómagam is. De az elméletet is tudom: ha elfogadom és élvezem a bizonytalanságot, akkor tárul ki igazán a világ. A vágyak szabadabban megvalósulhatnak, mert megadom nekik a végtelen lehetőséget. A terveket kitűzhetem, de nem szabad körömszakadtáig ragaszkodni hozzájuk, mert az élet folyama folyamatos változás, és ezt behatárolni vétek.
Ilyenkor jut eszembe a kedvenc történetem az Illúziókból…