Mindig van egy pont. Ahonnan nincs visszafordulás. Amikor megállok egy pillanatra, és végig gondolom az összes választási lehetőséget. Aztán belevágok a legmeredekebbe.

Mint pl. tegnap is. Még vasárnap félretettem az emailt, mert akkor úgy gondoltam, hogy “talán nem most kellene”, bármennyire is friss az élmény. Aztán tegnap egy hirtelen gondolattól vezérelve kiemeltem a Piszkozatok mappából. Majd ott volt az a bizonyos PONT. Aztán nyomtam a Küldés-gombot. Éreztem, hogy bevállalok valamit, ami én vagyok, de mélyen érinti a másikat. Tudtam, hogy “ütni” fog.
Kaptam reakciót, de még nem tiszta előttem, vajon mit jelent az a két szó, amit válaszként érkezett. Végig gondoltam, és nem érzek megbánást. Az az írás olyan, mint a gyermekem. Én alkottam, bár a történet nem az enyém. De innen jött a szívemből. És azt hiszem, azt sem bánom, hogy megmutattam Neki. Viszont kíváncsi vagyok az érzéseire, amit kiváltottam vele.
Úgy várom a következő beszélgetést, mint az orosz rulettben a következő ravaszhúzást a pisztoly kimeneti végénél álló.