Ült az útpadkán. Kezeit összekulcsolta a felhúzott térdein. Felnézett. Egészen a ház negyedik emeletéig. Az ablakokra pislogott. Aztán a lépcsőházéra, jön-e már a fiú.

Újra találkoztak. Szinte már rítus volt, hogy évente egyszer – többnyire nyáron – összefutnak. Olyankor érezték, hogy összetartoznak. Valahol, ott legbelül, mélyen. De titkolják. Egymás és saját maguk elől is. Szeretett a fiú társaságában lenni. Mintha hazaérkezne. Olyankor az idő láthatatlanná vált.

A gondolataiból az ajtócsapódás riasztotta fel. Mosolyogva figyelte a fiú közeledését. Lassan felállt, egymásra mosolyogtak, majd elindultak a város utcáit róni. Beszélgettek, nevettek. Rájuk sötétedett. Egy játszótérre értek, ahol a hinták csábosan kínálták magukat. Ott üldögéltek. Hallgatták az éjszakát, a másik hangját és nevetését. A lány nem gondolt a holnapra, arra, hogy az éjszaka hamar véget ér, és a fiú újra eltűnik. Szereti őt, és tudta, hogy mindig így lesz. Mindig, bármi történjen velük. A fiú szemeiben húsz év múlva is meg fogja látni, amit az első találkozásukkor. Az ölelésük ugyanazt a megfoghatatlan nyugalmat és békességet fogja adni, mint mikor először vonta magához a fiú.

Hogy miért nem maradtak együtt? Talán túl jól működött minden köztük. Talán túl szép volt minden. Talán túl korán találtak egymásra. Talán így kellett lennie. Talán.

Az éjszaka óta eltelt jónéhány év. A lány önzősége miatt végleg megszakadt kettejük kapcsolata. A lány nem tudja, hogy a fiú hogyan gondol rá, gyűlöli-e vagy csak megveti. Azt viszont igen, hogy még mindig szereti a fiút.