Én is értesültem róla. Szasza haláláról. Miért nem írtam róla? Elsősorban azért nem, mert nem olvastam a blogját. Tudtam róla, mert jártam egyszer-kétszer a blogján. Másodsorban azért nem, mert úgy éreztem, semmi okos nem jött volna ki belőlem. Csak olyasmi, amiért egy adag fújolást kaptam volna.

Egy gyermek halála egyébként is meginogtat a halálhoz való viszonyomban. Hiszen szülő vagyok. Bár az eszem, a spirituális énem azt vallja, hogy a halál egy természetes dolog. A lélek fejlődésének velejárója. Valaminek ugyan a vége, de egy szépnek, egy új életnek a kezdete.

Viszont az egom elbőgi magát, mert tudom, hogy belehalnék, ha történne valami a gyerekeimmel.

Félretéve a szülők és családtagok fájdalmát, mert ebbe nem akarok belemenni, inkább általánosságban elemezgetném a halálhoz való viszonyunkat.

Ha meghal valaki a környezetünkben, akkor fáj az elvesztése. Amellett, hogy megsiratjuk a barátunk, ismerősünk jövőbeli hiányát, a saját halálunkat is meggyászoljuk. Ahogy Dir is írt róla. Mert félünk tőle. Félünk az ismeretlentől, attól, hogy az egonk – MI – már nem leszünk többet. Félünk a semmitől, ami az egonk megszűnése után következni fog. Annak idején, mikor ebbe belegondoltam sötét éjszakákon – eléggé hülyeség ilyenkor ilyenen gondolkozni -, a hideg rázott ki, és mérhetetlen elveszettség tört rám. Mint mikor az űrbe képzelem magam, és tudom, milyen piciny pontja vagyok az Univerzumnak.

Félünk, hogy itthagyunk valamit, amit a magunkénak hiszünk, pedig … Igen. Semmi sem a miénk.

Ezért ragaszkodom ahhoz, hogy ne legyen sírom, urnatartóm, meg egyebem a halálom után. Mert bár nem leszek többé mint Lissza, és lehet, hogy még hiányozni is fogok egy pár embernek, de a csontjaim vagy porom felett felesleges ácsorogni. Inkább – ha eszükbe jutok – meséljenek rólam az unokáimnak, vagy a dédeknek néhány sztorit, hogy volt a Lissza nagyi, aki blogot írt, és bár azt hitte, hogy spirituálisan fejlett, egyébként nála földhöz ragadtam nő nem nagyon volt. Sok hülyeséget csinált, szeretett salsázni, meg jókat lehetett rajta nevetni. … – szóval ilyeneket mesélgessenek rólam.

Egyhez biztos ragaszkodni fogok: rendesen sirassanak el. Úgy, ahogy eredetileg ki van az találva. Mert hát a hagyományos siratás, virrasztás azért történik, hogy mindenki el tudjon búcsúzni a lélektől, illetve ráébredjen a lélek, hogy bizony neki mennie kell tovább. Szóval, ahogy magamat ismerem, a halálom után mint lélek rá fogok szorulni egy nagy adag fenékbe rugdosásra: “Lissza, Drága, most már húzz innen! Ideje tovább batyognod, hogy kipihenjed magad, felkészüljél az újjászületésre!”