Gondolkoztam az előző bejegyzésben feltett kérdésemen. Hogy mércéje a szerelemnek, a szeretetnek a szeretlek szó. Nem mérce.
Miért is?
Azt biztosra írom, hogy ha én kimondom ezt a szót valakinek, akkor már töltete van. Vagyis szeretem, és szerelmes is vagyok belé. Viszont emlékszem olyanra is, hogy úsztam a boldogságban, tudtam, hogy szerelmes vagyok, imádtam a pasit, de ki nem lehetett volna belőlem húzni ezt a szót. Egy belső gát állta útját a beszédnek. Úgy éreztem, felesleges bármit is mondani. Sőt, ha kimondom, elveszne valami. AZ a valami.
Most olyasmire gondoltam egy bevillanás erejéig: Lehet, hogy az ego-nak fontos ez a szó? A belső énnek pedig nem? – a kimondása is és az is, hogy hallja?
Csak egy külsőséghez tartozó szó lenne, vélt vagy valós tartalommal?
Meglehet, hogy marhaság ilyeneken gondolkodni, de amikor eljut az ember egy pontra, amikor önmagával szeretne dűlőre jutni, hát… eszébe jut ez is.
már megint túl sokat agyalsz 🙂
Ha nem tenném, akkor már nem is én lennék. 😛 😀
Uj kép a blogon, újfajta “megmagyarázom a bizonyítványom”?
Kellene valamit magyaráznom?
Tetszett, a gyermekem készítette rólam. Ennyi.