Apuval felfúrtuk nagy egyetértésben – és kissé mellélőve, majd javítva – a lyukakat a falra, … és tipli, csavar és akasztás. Kész az előszoba(fal)!
Kicsit elkenődtem délután – úgy öt percre -, de aztán hívott, és megnyugodtam. Egy részről. A másik részről nem. A hiány-érzés folyamatosan bennem van. Délután úgy döntöttem, hogy elfogadom azt, ami van. Ha ez a helyzet, hát ez. Talán így könnyebb lesz.
A Pöttyös jól van. Egyre több hólyagja van. Megbeszéltük, hogy a vakaródzás, amit egyébként is oly szeretettel művel, egyelőre simogatássá válik. Hm. Reménykedem, hogy így is lesz.
A másik kölök még tünetmentes. Szerintem egy-két hét múlva őt is ledönti a lábáról. Asszem, két hét a lappangási idő.
Miután elolvasta a kezébe nyomott Töredékeim, azt mondta róluk: ezeket az írásokat úgy jó olvasni, hogy mikor olyan hangulatban van az ember, csak találomra belelapoz, egyet kiválaszt, majd elolvassa mint egy üzenetet vagy csak kikapcsolódásként. Erről jutott eszembe, hogy lehetne valami ilyesmi webkönyvet csinálni itt a neten. Csak egy kattintás egy számra, vagy betűre, vagy egy gombra, és kidobja az egyik írásom. No, annyira nem vagyok elszállva magamtól (csak egy kicsit, és szívesebben jelentetném meg őket könyv formájában), de a net mindent elbír. 😀
megjegyzés: Ja, és tényleg olvasta. Mikor beszélgettünk, egy gondolatomhoz rögtön kapcsolta az egyik írást.
Hát a pöttyökért nem irigyellek. És sajnos valóban kb. két hét a lappangási idő, ami általában azt jelenti, hogy amint az egyik meggyógyul, beteg lesz a másik.:(
szurkolás a kis betegnek.
Meg Neked is.
Köszi a kis beteg nevében is.
Én is köszi, bár nem értem, hogy nekem miért kellene szurkolni…