Ha most félórával hamarabb lennék, és a Bejegyzés oldalán az adminfelületnek, akkor remek írást eresztettem volna meg arról, mennyire hiábavalónak érzem az egészet: a létezésem. Hogy jobb később, mint soha, de azért elég szar, hogy lassan 35 évesen szeretném végre megélni azt, amit tiniként és/vagy huszonegynéhány évesen kellett volna. Így, két gyerekekkel kicsit nehezebb. Mert ők is itt vannak nekem, rájuk is figyelnem kell teljes erőbedobással, ami nem megy sokszor. Nem tudom megélni a teljes függetlenséget mellettük, bármennyire is él bennem ez az érzés. Nem akarom őket elveszteni. Még nem. Mert ha így lenne, akkor a lelkiismeretem furdalása tenne tönkre. És igaza van az asztroweben olvasott bolygóhatásnak: “Egyáltalán nem tűri a korlátokat, mindenféle kötöttségtől meg akar szabadulni. Ez olyan erős igénnyé válik Önben, hogy azt sem bánja, ha szabadulási kísérlete közben tönkre tesz valamit.” Igaz, úgy gondolják, hogy ez leginkább a párkapcsolataimra érvényes – egy jó ideje -, de én általánosan érzem ezt.
Ijesztő rájönni, hogy fogalmam sincs, hogyan kellene néhány dolgot csinálnom. Mást láttam annak idején, mást tanultam meg. Nem tudom, hogyan kellene cselekednem, hogy működjönek az életem eddig elcseszett területei. Hol rontom el, mit csinálok rosszul? Tudok-e jó anya lenni, de közben önmagam nem megtagadva? Tudok-e úgy szerelmes lenni, hogy nem egy álomképbe szeretek bele, hanem a valódi emberbe? Vagy megint csak ragaszkodni fogok valamihez, ami nem is igaz? Nem akarok csak biztonsági kapcsolatot, ahogy a volt férjemmel is éltem, de beleugrani sem akarok egy nagy szerelembe, aminek semmi alapja sincs.
Most tényleg egy majdnem üreslap van bennem. Félig leradírozott, és arra nekem kell egy új módszerrel, egy sajáttal, egy helyessel írnom valamit. És fogalmam sincs merre és hogyan induljak.
Bonyolult az élet! Annyira összetett, és annyira komplikált! Végig menni úgy a megadatott éveken, hogy egy hibát sem követünk el, lehetetlen. Tanulni és fejlődni (meg szórakozni, szerinte) jövünk le újra és újra. Az iránymutatást, amit kapunk, elfeledjük, csak a megérzéseinkre hagyatkozhatunk. És vagy hallgatunk rá, vagy nem. Hogy mit miért baltáztam el, rontottam el, nem tudom. Talán azért, hogy egyszer végre tanuljak a hibáimból. Egyet viszont tényleg nem szabad utólag megkérdezni: “Mi lett volna, ha akkor másként (talán helyesen) cselekszem?” Akkor talán most pl. boldog felesége lehetnék az olasz srácnak. … Vagy nem.
Utólag könnyű okosnak lenni, vagy még így sem. Mert nem tudhatom, hogy az a másik életút, választás, döntés hova vezetett volna. Talán pont itt lennék, ugyanebben a helyzetben, de meglehet, hogy a fennemlített verzió élne. Ki tudja?! Egyszóval: igyekszem élni, ahogy tudok, és javítani azon, amit eddig elcsesztem.
Frissítés: A fenti történethez hozzátartozik, talán magyarázatként, hogy tegnap a kineziológussal dolgoztunk azon, hogy jobb anya legyek. És ehhez beletúrtunk elég rendesen a múltamba. Szembesülni néhány “rossz” döntéssel nem könnyű, és azzal sem, hogy mik a berögzült, helytelen válaszreakcióim. A nil hozzászólására válaszoltam, hogy az oldások párnapos kavarral járnak. Jelenleg emésztem a dolgokat, és ennek eredménye ez a bejegyzés. (már megint magyarázkodom 😀 )
ne gondolkoz azon, h “mi lett volna ha “.. az egyik legnagyobb felesleges energiapocsékolás. az van, ami van, és minden okkal történik.
mostanában mindenki depis. a legkönnyebb ha sajnáljuk magunkat és a sanyarú sorsunkak, közben elmegy az élet mellettünk. ha csak rádmosolyognak a gyermekeid, az nem egy csoda Neked ?
a szingliségem idején pl iszonyat jól éreztem magam, felfedeztem önmagam, élveztem az élet minden apró megrezdülését. mindenben ott va egy kis csoda, hidd el. ne gondolj a multadra és a jövődre. egy dolog van amit ismersz, és amit átélhetsz, az pedig a jelened. rajtad függ az életed minősége.
..
remélem nem vetted bántásnak a szavaimat, jóindulattal írtam..
és remélem hamarosan helyreáll a lelki békéd 🙂
Nézd, alapvetően igazad van. És úgy gondolom, ahogy Te leírtad.
Viszont nem részleteztem olyasmit, ami megmagyarázta volna a bejegyzésem. Ahhoz, hogy a jelenemet és a jövőmet úgy tudjam élni, hogy teljes legyen és kerekebb, ahhoz fel kell dolgoznom a múltat. Ezen dolgoztunk a kineziológussal tegnap is. Ennek eredménye lett ez a bejegyzés is.
Nem érzem magam depisnek, egész rendben vannak a dolgaim. De vannak részek, amiket helyre kell tennem, mert tudom, nem jól működtetem őket. És akkor úgy tudok majd a gyerekeimre is nézni, hogy csak őket lássam.
Tudni kell, hogy én pl. nem igazán voltam soha ‘szingli’. Nekem kimaradt az önállóság az életemből. Mindig függtem valakitől vagy valamitől. Riktán voltak önálló döntéseim. Most akarok mindent bepótolni.
Nem kesergek, bár lehet, hogy annak tűnt. Egy érzés, egy gondolatsort írtam le, ami a tegnap délutánból fakad. Az oldásokat fel kell még dolgoznom, és ha egy bejegyzésben, akkor úgy. Nem vagyok magam alatt, csak emésztek.
De azért köszi a hozzászólásod!
értelek.. mindenki máshogy dolgozza fel a múltját, a negatív élményeket..
..
ami nekem igazából szemet szúrt, az az, h hiábavalónak érzed a létezésed, és engem így ismeretlenül ez elgondolkoztatott és szetetnék szavakkal, érzésekkel segíteni..
..
de ha tényleg nem olyan komoly a probléma, mint ahogy éreztem, annak örülök ! 🙂
Szerencsére csak egy futó érzet volt. Azért is írtam a “ha egy félórával hamarabb lennék”. Vagyis már elmúlt akkorra. Probléma nincs. Csak egy helyzet, ami szintén elmúlik. 🙂