Néha annyira kritikus vagyok másokkal szemben. Nem szabadna. De nem tudok kibújni a bőrömből.

Mintha én nem akartam volna soha beleilleni a tömegbe vagy egy csoportba. Pedig …! Csak nem igazán ment. Úgy ideig, óráig. Mert meguntam, mert nem innen belülről fakadt az a valami, ami hozzájuk kapcsolt volna. Vagy időközben változtam, és eltávolodtam tőlük.

Ha egy mély elemzést csinálok, rájövök, hogy nem is igazán vágyom tag lenni. Amolyan igazi tag lenni. Szerves része valaminek. Csak ott lenni, és élvezni, amit éppen ad nekem a lehetőség (legyen például ez a salsa).

Az a szó jutott az eszembe, hogy “elkötelezettség”. Nem félek tőle, hanem egyszerűen képtelen vagyok a hosszú távú elköteleződésre.

Talán nem mindenben. Ezt nem merném kijelenteni. Túl sokszor tapasztaltam a kétoldalúságom. …. ez bonyolult.

Különben is ez az eszmefuttatás, önelemzés magamnak szól.

Egyre inkább azt figyelem, hogy egy-egy élethelyzetben hogyan reagálok. S az a különös számomra, hogy nem előre meghatározottan teszem, hanem öntudatlanul kapcsol be a tudatosság, és egyszer csak azt tapasztalom, hogy figyelem önmagam, kielemzem a válaszreakciómat. Egész mókás!

És már megint egész messzire jutottam el a kályhától. A szomszéd szobába.