Hogy tovább borzoljam a szépérzékeket, folytatom, amit hétfőn megkezdtem: régi versecskéim nyilvánossá tételét. 

Ime kettő: 

Fénykép 

Te tépd szét, amit a feledés nem tudott. 

(1994. 02. 03.) 

“Sötét van 

De a hajnal hamarosan 

Széttöri a feketeséget. 

Az álom itt hagyott. Veled. 

Elküldted. 

Mit tettél? 

Hisz én feledni akarlak, 

Széttépni emléked képeit

Szabadulni, szabadulni 

Tetőled. 

Eleget 

Fájtál, most már legyen vége 

Ha egyszer nemet dobtál felém, 

Miért kívánod az igent, 

A lelkem neked miért kell 

Ma hajnal? 

Vidd, rabold 

Ezt a csókot, mely forró volt, 

Most halott szád oltja el tüzét, 

Így lassan arcod elhalványul 

Örökre. 

S álmodom ….”