Azért nem írtam semmit múlt este, mert … annyira nagyszerűen sikerült az egész nap. Tele vagyok gondolatokkal, de egyiket sem tudom megfogalmazhatóvá, leírhatóvá formálni. Felkavar, de ugyanakkor béke és nyugalom van bennem.

Egyszerűen lépegetünk előre. Ő meg-meglep engem, és én is őt. Mint pl. ezzel:

Ő: – Milyennek jellemeznéd egyetlen szóval álmaid otthonát?

Én: – Egy szóval? Ez meghaladja a képességeimet.

Ő: – Milyen jelzőt mondanál rá?

Én: – Hát … békés.

S itt megállt a tudomány. Mert ezt egyik érzékszervhez sem tudta kapcsolni: sem a látáshoz, sem a tapintáshoz, sem a halláshoz.