Gyerekkoromban mindig féltem a sötétben és/vagy egyedül lenni a lakásban. Ha a gyerekszobából a konyhába mentem pl. inni, akkor lámpakapcsolótól lámpakapcsolóig haladtam a folyosón. Majd dolgom végeztével ugyanígy vissza.

Iskolásként az egyedüllét is hiszti rohamot tudott kiváltani belőlem, pedig kisebb koromban bátran elmaradtam úgy, ha Anyu lement a boltba. Volt, hogy a tesóm hamarabb elindult iskolába, mert nem akart rám várni, én meg toporzékolni kezdtem a félelemtől.

Hogy mikor barátkoztam meg a sötétséggel, nem tudom, de az egyedüllétnek való örülés gimis koromban született meg vagy éledt újra. S mióta nem félek egyáltalán egyedül éjszaka? Úgy két és féléve tünt el ez az érzés, mikor falura költöztünk.