Könnyektől homályos szemekkel nézte a plafonon furcsa alakzatokat felvett fény-árnyakat. A párnahuzat ugyanolyan csendesen itta be a könnycseppeket, ahogyan azok a szemeit elhagyták, s gurultak le könnyed gyorsasággal az arcán.

Nem akarta lehunyni a szemét, mert akkor látott. Inkább hagyta, hogy gondolatai némafilm részletekként jelenjenek meg, s tűnjenek a semmibe. Hagyta. Elengedte volna a szívét összeszorító görcsöt is, de az ragaszkodott hozzá. Fájt.

Még soha nem sírta álomba magát. Tudta, most megtörténhet. Nagyon fáradt volt. Teste, lelke, szelleme. Bágyadt merevségggel feküdt az ágyban. Az árnyak megrezdültek felette. Kinn a szél halkan meg-meglökte az utcalámpa fénykörébe nyúló ágakat.

Csendes, lágy érintés simította végig a haját. Hagyta. Aztán egy selymesen áttetsző kéz ujjai állták el könnyei útját. A cseppek csillagként ragyogtak fel a tündér-ujjak végén. Megérintette volna őket, de kezei erőtlenül feküdtek a takarón.

Az áttetsző kezek mellkasához közelítettek. Szíve felett elengedték a csillogó cseppeket. S ahogy beivódtak a ruhaanyagába, majd bőrébe, úgy múlt a fájdalom.

A gyógyító álom szívta magába.