Reggel volt. A természet éppen csak ébredezett. Kinn állt az erkélyen csípőjét lazán a korláthoz nyomva. Nyújtózkodott egyet, hogy az álmot minden porcikájából kiüldözze. A nap első gyenge sugara langyosan simogatta az arcát. Behunyta szemeit. Érezte és hallotta, ahogyan az őt körülvevő világ lusta macska módjára elkezdi az új napot. Most nem kellett sehova sem készülnie. Ez a nap teljesen az övé volt.

Megfordult, s letelepedett a balkonra kihelyezett nyugágyra. Engedte, hogy a hűvös reggeli szellő végig borzolja bőrét, mint egy merész szerető. Lassan a nap melegedő fénye a fuvallat elől védőn beborította testét. Ellazult. Szemét kinyitotta és a nefelejcskék eget nézte. Vágyott oda fel. Szárnyalni szeretett volna. Felemelkedni, érezni a bőrén a levegő lágy és erős áramlatait. Magához akarta vonni a világot, csendesen egyesülni vele, akár egy szerelmes ölelésben. Kiteljesedni benne, mint az áldott anyaságban. Szerette volna felkeresni őt, és megmutatni neki a mindenséget. Csak elég lenne keze varázslatos érintése, mely a szeretett lény arcát simogatja. Lehetne így?

Érezte, ahogyan teste egyre könnyebb lesz. Édes bizsergés futott végig a végtagjain és töltötte el sejtjeit. Pihekén emelkedett fel. Vágya teljesült. Övé lett a világ. S ő lehetett a világ.