Kettős állampolgárság. Jó pár hete zajlik a vita, vagy minek nevezzem, ebben a témában szinte minden fórumon. Egyikbe se folytam bele. Nem akartam, és indíttatást sem éreztem, hogy megtegyem. Szavaztam, mert erősíteni akartam a hasonlóan voksolók akaratát. Nincs véleményem, mert a leadott szavazatom nem elgondoláson alapszik. Kezdetben úgy tudtam, hogy személyes okok is közrejátszanak abban, hogyan szavazok, de egy-két hete kiderült, hogy az sem igaz. (Annak idején nagymamám elmesélte nagypapám élettörténetét. S akkor vagy vlmit félreértettem, vagy nem értettem). Mára már tudom, hogy semmi kötődésem nincs semelyik határontúli magyar emberhez. Echte-echte magyar vagyok. (ki tudja, milyen vér csörgedezik bennem??? egy kis olasznak bizony örülnék 😉 ) 

S mégis. Ha a szavazás előtt tisztázom a dolgokat, akkor is így szavaztam volna, ahogy. Mert ez az igen innen belülről jött. Nem hallgattam én meg egyetlen párt kampányszövegét sem. Rábíztam magam a megérzésemre, a belső hangra. Itt a logika, a reális mérlegelés oktalan lett volna. Nem matematikai példa ez. Valaki a szavazás előtti napokban azt írta nekem: ez az egok döntése lesz. Kiderül, hogy a honi magyarokban mennyire erős az ego. És ez így is volt és van. 

Vélemények csapnak össze a vitákban, és véleménye csak az egonak van. Ha valaki időt szakít arra, hogy lecsendesedjen, visszavonuljon pár órára, és hagyja, hogy a belső énje kerüljön előtérbe, akkor meghallja, hogy mi van a lelkében: igen vagy nem.