“Egy csepp, két csepp, öt csepp, meg tíz …” – így kezdődik a gyerekversike. Sok-sok éve ivódott az emlékei közé, és váratlan helyzetekben bukkant fel. Olyankor úgy mondta fel magának, mintha egy varázsmondóka lenne. Talán megnyugtatta, vagy csak békességet adott. Soha nem gondolkozott ezen. A ritmusa elandalította, a gyerekkorát idézte.

Ballagott az úton. A sötét város mély álmát aludta. Néhány ablak még ontotta ki a fényt a feketeségbe. Nem, nem. Ez nem feketeség volt. Nagyon sötét kék. Valahogy az éjszakára mindig is úgy gondolt, hogy az mély kékből áll. Pici, sárga csillagokkal. Felnézett az égre. Az utcalámpákkal küzdöttek az égi fények. Nem álltak nyerésre. A Hold viszont nyugodtan trónolt odafenn tudván, őt csak a felhő takarhatja el. Az éjszaka öreg császára. A Mirr Murrék szerint a Nagy Kóbor Macska.

Lassan lépdelt. A levegő mágikusan ölelte körbe. Keveredtek benne az érzések. Úszni szeretett volna a levegőben. Majd mélyeket szívni belőle, mint az ópiumfüggő a kábító füstből. A lábai tánclépésekké akarták formálni egyszerű mozdulataikat. A fülében máris megszólalt egy dallam. Egy kedves, régen hallott muzsika.

Egy pillanatra megtorpant. A dalra előbukó emlékek állították meg. Elmosolyodott, majd egy nagy levegővétellel sóhajtott. Léptei újra ott kopogtak az aszfalton, és morzsolta halkan a szája: “egy csepp, két csepp, öt csepp, meg tíz, olvad a jégcsap, csepereg a víz.”