Egy kedves rokon múlt pénteken egy hosszú levéllel tisztelt meg, amit ma egészített ki. Magánéletének momentumait írta meg nekem, amelyek, úgy érzem, egy jellé formálódtak számomra. Talán nem véletlen, hogy megosztotta velem azt, amit. Ugyan tanácsot is kértem tőle, és a története és a válasza ébresztett rá, felesleges kísérleteznem magammal. Majd … majd … egyszer. Most másfelé visz az utam, talán végleg. Talán nem. A sors, az élet tudja, hogy nekem kivel, mikor kell találkoznom.

Egy mai tapasztalat útján rájöttem, bizonyos dolgokban még nem vagyok erős. Most már egy kicsit lehiggadva másként látom a helyzetet, és átértékeltem, de nem bánom a reakciómat. Igaz, megijesztettem egy picit, de aztán tisztázva lett, hogy túlértette, amit írtam. Aztán vasárnap jöhet a bővebb magyarázat.

Most mosolygok. Hiába lakik csak 20 km-re tőlem, akkor is csak hetente egyszer, egy szűk napra, tudunk találkozni. Ez van. A távkapcsolatoktól nem tudok elszabadulni.