Képek, fotók, fényképek. A múlt emlékei, momentumai, pillanatai. Tiszta, mindent lecsupaszítva nézem őket. Ebből tudom, egy életszakasz lezárult. A kedves képek a szívbe égtek, a többi csak múló nyomot hagy. Már el is tüntek egyfajta csodálkozó érzést felejtve maguk után. Ezzel nekem kell elszámolni magammal: vagy megfejtem a miértet, vagy elfogadom, hogy így van.

De itt van máris a jövő a jelenben. A holnap a mában. Ez jobban érdekel. Kíváncsi leszek az újratalálkozásra. Az szinte mindent eldönt. Még nincs elkötelező érzés, csak egy húzószál. És az a legizgalmasabb ebben (a srácon kívül), hogy nincs semmi elkötelezettség. Még. … Még szabályozható. Tetszik, hogy ismerkedünk, felfedezzük egymást és hogy laza az egész. Mintha táncolnánk.

Meséltem neki a blogról. Megkért, hogy ne írjak róla. Hát nem is fogok. Csak úgy, ahogy eddig. Élményeket az én meglátásomban. Én meg arra kértem, hogy ne is keresse a naplót. Nem akarom, hogy olvassa.