Talán okosabb lenne szelektálnom: erre gondolok, ezzel foglalkozom, amarra meg ügyet sem vetek. Jó tanáraim vannak, akik megfelelő példával járnak előttem, bátran tanulhatnék tőlük. Csak én meg olyan vagyok, hogy néha értetlenül állok dolgok felett, és nem tudok anélkül tovább menni, hogy ki ne írnám magamból az értetlenséget, a csalódással teli gondolatokat.

(megjegyzés: besso spanyol szó, jelentése: csók – éppen ezt énekli a merengében az énekes)

Piszok kemény tanulság rájönni, hogy egy ember nem olyan, amilyennek hittem. Vagy akartam valamilyennek hinni. Nem voltam teljesen vak, viszont megbocsátó voltam. Mert az akartam lenni. És mind a mai napig hinni akartam, hogy nem úgy van, ahogy valójában. Nem szeretem az emberek negatív tulajdonságát meglátni, főleg azokét, akik közel vannak vagy voltak a szívemhez. Aztán, mikor újra az arcomba nyomja, akkor kénytelen vagyok gondolkodóba esni: tényleg akarom ezt?

Önmagammal szemben kritikus vagyok. Talán túlságosan is. Nem látom az összes hibám, rossz tulajdonságom, de józanul állok magammal szemben. Túlságosan is alul értékelem magam csak azért, hogy megelőzzem az önmagamban való csalódást. De egy másik emberrel szemben pont fordítva teszem, különösen akkor, ha szeretettel fordulok felé. Ezért van az, ha a másik ember elveszti a tiszteletem, a megbecsülésem, nem utálom meg, egyszerűen elfordulok tőle. Azonban van olyan eset, amikor a múlt tisztelete miatt meg akarom győzni magam, hogy a másik ember is meg tud változni, vagy csak ideiglenes eltévelyedés részéről. Pedig nem. És ilyenkor jön az, hogy önmagam megóvása érdekében (meg azért, hogy a másikban ne csalódjak újra és újra, emiatt pedig felé ne keletkezzenek negatív érzések), inkább tartom a távolságot.

Egyébként pedig csupa őszinteség az életem! Ennyit nem hazudtam az életemben, mint az utóbbi hónapokban. De bízom benne, hogy többet nem kell …