Ez a hét a nihilé lesz. Vagy inkább a határtalan kihaltságé. Azt hiszem, unatkozni nem fogok, mert van munkám, meg egyéb dolgom délutánonként (pl. bakancsot kell venni a nagyobbiknak), de mindenki az ünnepekre hajt. Én meg már nem. Eddig sem nagyon erőltettem meg magam… A főzésen egy icipicit fogom törni a buksim, de remélem, megúszom ezt is, és Anyu főz majd annyit, hogy nekünk is jusson. Mivel a sütőm nem jó, és nem volt, aki megcsináltassa (ejnye-bejnye, Lissza!), így a beigli sütést is ejtem. Hacsak be nem kéredzkedem Anyu sütőjébe. Azért csak be kéne vállalnom … de ki fogja megenni??
Reggel az óvodába menet kérdezgették a gyerekek, mennyit kell még aludni szent estéig. Mondtam, hogy 6-ot. Aztán szóba került az is, hogy szoktam-e beszélni az apjukkal. Őszintén bevallottam, hogy nem. A kicsi szerint minden egyszerűbb lenne, ha én is ott laknék, ahol az apjuk, vagyis ahol anno együtt. Én meg mondtam, hogy lehet, de én nagyon jól érzem magam itt, és az apjuk nélkül. Persze ez önző válasz, de igazságot ebben nem lehet tenni. Életem egyik legjobb döntése volt, hogy elváltam. Tudom, a gyerekeknek a legnehezebb, de egyszer ők is belátják. Vagy nem.
Szerintem, bár ne legyen igazam, sohasem fogják igazán megérteni, hogy miért tetted. Már csak azért sem, mert nem tudnak a te fejeddel gondolkodni. De ha nagyobbak lesznek, és ők is átesnek hasonló dolgon, talán akkor majd megértik. Mondom, ne legyen igazam, és ez is szerény vélemény volt.
…Nem vagyok kicsit álszent? 😀
Nem vagy. Szeretem a szerény véleményeidet 😀