Szeptember elején beszélgetni kezdtem egy férfival. Nagyon megtaláltuk a hangot egymással, és az egymásra találás öröme vitt minket előre. Időben észbe kaptunk – bár én, mint a szomjazó a friss vizet a sivatagi oázisban, úgy ittam a bennem felbuzgó életkedvet, ami a vele való kapcsolat során tapasztaltam meg -, hiszen nekem akkor még ott volt a párom. Maradtunk a barátságnál. Hamarosan ráeszméltem, hogy a volt párom mellett azért tudtam más férfira ránézni, mert már hónapok óta nem működnek a dolgok, bennem az érzelmek kihűltek, és csak a múlthoz való ragaszkodás tart mellette. Döntöttem, és elküldtem.

A férfival újra beszélgetni kezdtem, és észrevétlenül egymásba szerettünk.

Csak ámultam és bámultam: ilyen is lehet egy kapcsolat, egy szerelem? Mellette felszabadult voltam, szárnyaltam. Éltem. Az ismeretségünk mindenegyes pillanata áldás volt. Szerelmes lettem belé, és emellett Ő lett a legjobb barátom is. Egy dolog akadályozta a folytatást: a távolság. Elbúcsúztunk. Sokszor. Mert nem könnyű elengedni azt, aki az életet jelenti. Két és félhete döntöttem végleg úgy – annak ellenére, hogy ő szerette volna tartani a kapcsolatot velem -, hogy nem keresem, nem érdeklődöm felőle egy darabig. Nem akarok Róla semmit sem tudni. Nem akarom, hogy fájjon. Hogy jobban fájjon.

Szeretem? Igen, teljes szívemből. És tegnap este hozzáfutottam segítségért. Mert búcsúzáskor megígértük egymásnak, hogy mindig számíthat ránk a másik, ha baj van.

Visszahívott, és meghallgatott. Ígért segítséget. Megnyugvás volt beszélni Vele. Hirtelen csend lett körülöttem és bennem. Tőle még a fejmosás is édes. Igen, kaptam, és jogosan. És nem érdekelt. Ő megteheti. Csak Ő, mert tudom, hogy én is megtehetném Vele fordított helyzetben, és nem lenne sértődés belőle.

Újra mondta, hogy bármikor hívhatom, ne csak akkor, ha a MySQL-ről szeretnék sürgős infokat. Én pedig tudom, hogy nem fogom keresni, csak ha megint nyakig ülök a kakiban.