Tegnap este sok minden voltam. Először is és legfőképpen Cyrano szerepét játszottam el. No, nem oly durván, hogy még verset is írjak, meg hogy szerelmes legyek egy lányba, de tartottam a lelket egy férfiúban, és okos tanácsokat súgtam virtuális fülébe. Közben levezetésképpen barchobáztunk. Meséltem egy mesét, és hogy érthetőbb legyen, ki kellett találnia valamit. Ami kábé így zajlott:

Én: – Szín. Hideg. Szinte mindennap látod. Ha tenger mellé mész nyaralni, ott is sokat látod. stb, stb…

Ő: – piros? zöld? sárga? lila? fehér? fekete? … hát nem tudom. Nekem ez nem megy…

Én: – Pedig Neked tudnod kellene kombinálni … összerakni az infokat pillanatok alatt! Ja, persze! A vér többsége jelenleg nem az agyadban van.

Nem véletlen írtam a Cyranos dolgot itt fenn…

Ő: – mályva? narancs? barna? …. a kék nem lehet …

Én: – És miért nem?

Ő: – A kék? … hát most nagyon le vagyok döbbenve.

Én: – Pedig a kék.

A barchoba közben elővettem egy video klippet, ami egyfajta aha-élményt adott újfent (gondolom, nemcsak nekem, hanem annak is, akinél egyszer láttam). Igaz, én mindkét főszereplő kezébe adtam volna szúrószerzámot, hogy egyszerre döfjék le egymást. Döfés megvolt, majd a padlóra kerülés is megtörtént, és ugyan nem tudom, a másik fél hol tart a felállásban, de én jelenleg a térdepelve ülök a sarkaimon. Néha eljutok odáig, hogy felemeljem a fenekemet onnan, és így a fejem egy kicsit magasabbra kerül, de még mindig nem tudok úgy megkapaszkodni, hogy teljesen fel tudjak állni. Akadnak támaszok, de valójában egyetlen ember nyújt kapaszkodót, aki szerintem nem is tudja, mennyit jelent a figyelme. Hogy miért, magam sem tudom. És azt hiszem, így jó.

Egy mondatot hallottam valamelyik este:

“A szerelem azt jelenti, hogy a kettőnek csak együtt van értelme.” (Müller Péter)

Most azon vagyok, hogy legyen újra értelmem egyedül is.