Most voltunk a Mikulás ünnepségen. Megnéztük a műsort, sorban álltunk a Télapóhoz a csoki mikulásért és a pár szem szaloncukorért. Aztán jöhetett a svéd asztal. Tele süteménnyel, pogácsával és üdítővel. Nem kellett kétszer mondani nekik, máris rávetették magukat az édességre (nem is tudom, honnan örökölték ezt? – Jelzem, hogy csak VOLTAM ilyen!). Látva, hogy mennyit ettek, kezdtem noszogatni őket egy “indulás!” felszólítással. Kisebbikem megszólalt:

– Soha nem bocsátom meg magamnak, hogy éhes vagyok.

Úgyhogy maradtunk még egy körre. Majd végre eljutottunk a ruhatárig, mikor is elém állt, és kijelentette:

– Soha nem bocsátom meg magamnak, hogy éhes vagyok.

Erre mit mondhat egy jó anyuka?

– Eredj, fiam, és vegyél még egy pogácsát.

Aztán csak hazaértünk. Vagyis először anyuékhoz egy telefonálás erejéig. Anyu emlékeztetett rá, hogy a télapós ajándékokat, amiket az ő nevükben hoz a fehér szakállú, valahogy haza kell csempésznem. Csak 5 kilót híztam 2 perc alatt.