Tegnap délután a tanító néni megjegyezte, hogy a nagyobbikomnak mozog nagyon az egyik foga, húzzam ki otthon. Húzza a búbánat! – gondoltam, majd kiesik magától. Otthon jön a gyermekem alma rágcsálás közepette, hogy mozog a foga, már csak egy pici ínyen lóg. Hogy szedjük ki onnan? – kérdi. Mondom, kötünk rá egy zsinórt és becsapjuk az ajtót. Fáj? – kérdi. Nem tudom, feleltem, mivel anno nekem ilyet nem csináltak. De hagyjad, majd kijön. Azt modta, hogy már pedig kiüti. Erre kis öklével szájon csapta magát. Én csak vigyorogtam, hogy na persze. Erre mutatja nagy lelkesen, hogy íme, itt a foga. Kerekedett a szemem rendesen. Örültünk egy sort, majd a párnája alá tettem, hogy éjszaka a fogmanó kicserélhesse … pénzre.

Na, a fogmanó majdnem elfelejtkezett a munkájáról, de hajnal háromnegyed kettőkor arra riadt, hogy a kisebbik gyermeke, aki szokás szerint átköltözött mellé az ágyba, álmában a fogmanóról beszélt. Ekkor a manónak nagy csörömpöléssel leesett, hogy ő bizony elfelejtett valamit. Elő a pénztárca, kotorászás, és egy nagyobb méretű pénzdarab előhalászása, majd fogra való kicserélése. Aztán a fogmanó azon töprengett, hogy éjnek idején hova a túróba tegye a fogat, hamár pénzre váltotta. Mit is kezdjen vele? Egyelőre a ruhái közé rejtette. Reggel kábultan néztem a monitort (a kockafejű!), miközben a kávémat ittam a hatalmas bögrémből, mikor nagy robajjal vágtatott ki gyermekem a szobából. – Járt nálam a fogmanó! egy huszast hozott! – örvendezett a borzas fejével. Hüpp, azt hittem, hogy egy ötvenest teszek a párna alá, gondoltam. Igyekeztem én is lelkendezni, majd visszaküldtem a szobába, hogy még igen korán van, menjen csak vissza aludni.

Ha már a manóknál járunk! Tegnap délután és este teljesen lázban voltak a gyerekek a krampuszok miatt. A nagyobbik nagy hévvel és izgalommal mesélte, hogy az iskolában jártak a krampuszok, mert ezt és azt elmozdítottak az osztálytermükben, míg ők kinn voltak az udvaron, meg a tanítónéni is látta őket. De van egy osztálytársa is, akinek a szülei lefényképezték a Télapót a krampuszaival valamelyik télen, amint kinn az utcán baktattak. Nos, a kisebbiknek csak ennyi kellett! Már azzal aludt el, hogy az álomangyalkát kérjük meg, hogy a krampuszoktól is védje meg őt. Igyekeztem megnyugtatni, és elmondani neki, hogy a kicsi fekete ördögök nem bántanak senkit, csak meglesik, hogy a gyerekek hogyan viselkednek, és ezt a Télapónak elmesélik. Nem tudom, mennyire nyugtattam meg a gyereket, de ő sűrűn bizonygatta, hogy ezután mindig szépen elalszik este. Reggel pedig egyedül öltözött fel – igaz, én meg gutaütést akartam kapni, mert már késésben voltunk. Ennek ellenére remek hangulatban értünk az óvodába, régen bohóckodtunk már ennyit.