Egy-két napja valaki megjegyezte a környezetemben, hogy nekem mozgalmas évem volt. Gondolom, a költözésre célzott ezzel. Mondtam: “Ja, az.” És bennem egészen más emlékképek és érzések futottak végig. Április, május és június hónapok az őrület és széthulltság időszaka volt. Mindennapos gyomorgörcs, féltékenységi rohamok, bármikor el tudtam bőgni magam. Nem tudtam mibe és kibe kapaszkodni. (és most nem akarom bántani Zorát, de olvasva sorait, melyeket az elmúlt hetekben hozott össze, mintha az én akkori érzéseim lennének leírva.) Olyan dolgokra voltam képes, amit csak abban a lelki állapotban lehet elkövetni. Semmikor máskor. Az nem én voltam. Valaki más. Akkor kezdtem pszichológushoz járni. Hogy az idő, vagy a vele való beszélgetések segítettek-e, mindenesetre augusztusra nagy nehezen összeraktam magam. Volt egy füzetem. Abba kellett beleírnom az összes gondolatom, mikor rám jött az agymenés (én így hívtam). Ha már a blogba nem sírhattam ki magam, oda bőgtem ki. De még így sem éreztem magam kiegyensúlyozottnak. Az október hónaptól már ezt megkaptam. Azóta egyben vagyok, és ha néha zaklatott vagyok egy-két dolog miatt, akkor is visszataláok a belső nyugalmamhoz. Ha okokat kellene keresnem erre, akkor négyet is meg tudnék nevezni. Először is saját magamat, aztán a kineziológust és az októberi bennlakást. Meg az, hogy Őt (L.) szerettem, és szeretem még mindig. A jövő elé tiszta tekintettel nézek. Nem várok semmit. Viszont vannak csendes vágyaim, álmaim. Az elkövetkező téli, hideg hónapokra pont megfelelőek.

Megjegyzés: A kineziológussal rajtam keresztül csináltunk a kisebbik gyermekemnek oldást. Két alkalom elég volt. Ma már nyugodtan alszik, felszabadultabb, kevesebbet megy az agyamra, és nincsenek rémálmai. De ehhez az is kellett, hogy én is rendben legyek.