– Találkozások 1.: Szombat délelőtt Jamjar Lady-vel találkoztam. Beültünk a WestEnd egyik kávézójába beszélgetni. S bár nem volt zavartalan a találkozónk, ahhoz képest egészen jól megtaláltuk a közös hangot. Örülök, hogy személyesen is megismerhettem.

– Meg aztán ott van a két pohár barna sör és Lissza találkozásának esete. Eredmény: vihogás, gesztikulálás ezerrel, három féljózanul megírt esemes (állapotjelentés), különös utazás a buszon. S bár majd leragadtak a szemeim, nem tudtam vízszintesbe kerülni, mert forgott a világ velem. Meg a gyomrom, mert nagy merészen ettem két falat almás pitét. Aztán 10 perc üldögélés után kitaláltam megérzés alapon (úgy tűnik, féljózanul is működik az intuícióm), hogyan lesz tűrhető, így lefeküdtem az egyik oldalamra, és jól alápárnáztam a fejem. A tökéletes pozíció. Így kábultam kb. másfélórát, mielőtt jött a szobatársam. Ja, előtte még írtam egy bejegyzésnek valót.

“… Élessé váló érzékek. Cigire gyújtó divatmaca a pacákja mellett egy citroenben, a dobozos sörét táskáján szorongató srác az autót vezető csaja mellett, s mindezt egy agyon rajzolt buszüveg réseiből figyelve. Néztem az erősen göndörödő, lenőtt, őszes hajú, enyhén elhízott, szürke/kék madárszemű férfit, ahogy felszállt a nagyon érzékeny lelkű és szellemű fiával, és velem szembeni ülések egyikére ültek. A gyerek kapucnis feje sugallták soványságát, míg a kezei ordították. Nem is vézna volt. Nem, ez több volt annál. Bár az alkohol látomássá szőtte a fiú lehetetlen vékony ujjait, de a látott kép itt ragadt a szemeimben fotóként. Imádtam őket. Szeretet, szeretet, szeretet. Csak ezt láttam rajtuk. Bőgtem? Igen, könnyeztem kívül, s zokogtam belül. Egy kívülálló egy szomorú arcot látott zavaros szemekkel, majd bizonytalanul határozott léptekkel.”

– Milyen élmény volt eltévedni éjnek idején Budapesten? Másfélórán át tekeregtem: éjszakai járatról éjszakai járatra szálltam, azzal a szent meggyőződéssel, hogy jó felé megyek. Aztán eléggé kétségbe estem, mikor leszálltam ott, ahol csak egy angyal jár piros autóval. Ha eddig csak sejtettem, hogy van őrangyalom, akkor most már tudom. S kettő is. Az ábécé két végéről. Az angyaloknak az a dolguk, hogy vagy segélykérésre jelenjenek meg, vagy csak úgy a semmiből pont jókor. Hát ők ilyenek voltak. Így lett ”minden jó, ha a vége jó”. Azt, hogy végül is miért zokogva és megszakadt szívvel mentem föl a szobába, nem részletezem.

– Tánc: Várakozásomnak megfelelő volt. Tanultunk, táncoltunk. Legjobban a stílusóra tetszett. Meg az, ahogyan a haladósok táncoltak. Én is olyat, én is olyat!