A sötétben egy hang szólalt meg:
– Hé, szív! Ne sírj! – rázta meg az ész a szív vállát. A szív ébredezni kezdett. Álmos szemei lassan nyíltak, még könnyel telik voltak.
– Nem sírok – felelte.
– De, de.
A szív feltekintett az észre. Tekintete szomorú volt.
– Te nem alszol? – kérdezte.
– Aludtam. A sírásod ébresztett fel. … Fájsz?
A szív lassan a párnájára nézett, majd az egyik gombot kezdte el babrálni rajta.
– Nem … nem. … talán egy kicsit.
– Az álmod volt szomorú?
– Nem. Nagyon szép volt. Csodálatosan szép. Tudod, ész, a szép álmokat is meg lehet könnyezni.
Az ész csendesen nézte a szívet. Keze tétován felé nyúlt, majd lehanyatlott. Felfogta a szavak értelmét, de nem érezte, és tudta, soha nem is fogja. Megsimogatta a szív arcát, jóéjtpuszit adott rá. Oda, ahol már nem látszottak a végig futott könnycseppek nyomai.
– Álmodj csak!
de jó is lenne már álmodni …
Ez tetszik
hát ez most megütött: rövid, tömör, szép.