Most van az az időszak, amikor percről percre él, és minden gondolatát és mozdulatát a tétovaság szövi át. Társai az ész és a szív. Az ész a józan, a hideg és a határozott. Ő előre néz, biztat és magyaráz: történt már hasonló a múltban, tudod jól, hogy elmúlik, és másnap reggel újra felkel a nap. Az élet megy tovább.

Tudja, hogy neki van igaza.

A szív rátekint az észre, és áll értetlenül, mint egy cserbenhagyott. Egyedül maradt, és számára nem mozdul az idő. Ő még a Végtelenségbe kapaszkodik, mert ott van az otthona. De már tudja, hogy ki kell onnan jönnie. S ha már arcán nem is folynak a könnyek, fájdalmas, gyenge dobbanásai könyörgőn azt súgják: ész, ne tedd ezt velem!

A szív az észre haragudni fog egy darabig, de, ahogy a mondás szól, az idő gyógyít, s jön a megbocsátás. A megértés talán mindörökre elmarad, mert a szív csak szeret és nem gondolkodik. Talán ezért is teremtődött a szív mellé az ész.