Holnap telihold lesz. Nem tudom, jelent-e ez valamit számomra.

Gyerekként egy időben beszélgettem a Holddal. Mikor korán reggel az iskolába baktattam, előttem volt az égen. Eleinte szórakozásból társalogtam vele, aztán mikor úgy éreztem, hogy a bűvkörébe vont, egy nyisszantással szakítottam a hóbortommal. Néztem, és megbeszéltem vele, milyen napom lesz. Jó vagy rossz. Kísérletezgettem, és sokszor – talán túl sokszor – bejött, amit reggel “megjósoltunk”. Megijedtem. Attól is, hogy annyira jóban lettem vele. Bolond dolog, tudom, de akkor nagyon ijesztő volt.

Most már csak egy szép égitest.

15 éves voltam, mikor a Balaton mellett nyaraltunk. Azt hiszem, már akkor kezdett érdekelni a spiritualizmus. Játszottunk. Három kártyát tetszőleges sorrendben a hátlapjával felfelé fordítva letettünk az asztalra, és én meg 10-ből kilencszer megmondtam, hogy hol van a pirosszív ász.

Meg kicsit szerelmes is voltam. Az üdülő területén a szomszédház alsószintjén nyaralt egy fiú a szüleivel. Az ágya az ablak alatt volt. Pont ráláttam. Ő meg a mi ablakunkra. És rám, ha kikönyököltem. Hm. Elég sokszor voltunk az ablakokban.

Aztán ott van az a lengyel srác. Még előtte télen voltunk Lengyelországban. Ő engem nézett, én meg őt bámultam. Gyomorremegés, kéz és láb elgyengülés tinimódra. Majd az utolsó estén egy mindent elmesélő és üzenő egymásra nézés. Így is lehet szerelmesnek lenni.

Ez volt Lissza nagymama karosszékben üldögélős visszaemlékezése a kandalló mellől.