Ma hajnalban (nyári időszámítás szerint 3.15-kor) ébredtem, meditáltam, és utána nem tudtam visszaaludni. Aztán egy kicsit önsajnáltam magam, s mielőtt ténylegesen szétzuhantam volna, “menekülésre” fogtam. Ji Kinget kérdeztem, ami összeragasztotta széthullni készülő lelkem. Ettem kis édességet, és azt választottam, hogy tovább folytatom az Elfogadást.

Újra gép elé ültem, megírtam egy válaszlevelet, elővettem azt a zenét, amit akkor töltöttem le, amikor még fájdalmas lett volna meghallgatni, de valamiért a fellegekben járós időszakban sem játszottam le. Most terápiás jelleggel hallgatom. Hogy szokták mondani? Kutyaharapást szőrivel? Én kicsit módosítottam rajta.

És már tervezem a jövő hétvégét. Szándékosan nem szervezek magamnak semmi programot egy csütörtök esti barátnőzésen kívül. Csend és egyedüllét terápia lesz. Mert az erősít. Semmi extra maraton számítógépezés, tévénézés, dvd-zés, zenehallgatás. Esetleg egy kis tánc (salsa) beugrik. Az embereket is kikerülöm: nem lesz városban való flangálás.

Fekszem majd az ágyon, és hallgatom a csendet. Meditálok, és eggyé válok a csenddel. És most elárulom, mi a titka a belőlem áradó nyugalomnak. Az, hogy én békességben vagyok a csenddel. Ugyanúgy, mint a zajjal. Én élvezem a csendet. Az egyedüllétet is, ugyanúgy, mint amikor valaki karjában nézem a csodálatos szemeit, és végtelenné válik a pillanat.

Szeretném, ha ez a nyugalom állandósulna. Most már tényleg lehet ez az életcélom. Bőven lesz rá időm megvalósítani.